Kicsit elmaradtam az írással, élem az életem, gyűjtöm a mesélnivalóm.
Ebben a fejezetben arról írok, milyen érzések keringenek bennem a családról, a közelgő hazautazásomról.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy nekem van a legszuperebb hostcsaládom a
földkerekségen. Sam az anyukám, a barátnőm és a főnököm is egyben,
bármit el tudok mondani neki anélkül, hogy bármiféle rossz érzésem lenne
előtte vagy utána. Az utóbbi pár hétben számos mélyebb beszélgetésünk
volt, amiből végre megismertem az ő érzéseit, véleményét arról, mit szól
hozzám, a gyerekekhez való hozzáállásomhoz. Talán azért jövünk ki ilyen
jól, mert az itteni au-pairek között én vagyok az egyik legidősebb,
érett attitűddel rendelkezem, vagy az köt össze minket, hogy ő is tanár,
és én is. De egy biztos: hasonlóan gondolkodunk. Szeretem, hogy mindig
tudja, mi történik. Szeretem, hogy a hét elején már megmondja, mikor
kell szittelnem azon a héten, hogy tudjak előre tervezni. Szeretem, hogy
egy héttel korábban vázolja a következő hét eseményeit. Sokakat
őrületbe kergetek a tervezgetéseimmel, de jó olyan családban lenni, ahol
mindig tudom, mi történik, nincs rohanás, váratlan meglepetések, ahol
hasonló az életről, nevelésről való felfogás. Sam az egyik legerősebb,
legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy
nem véletlen, hogy a kezdeti szerencsétlenségem után hozzá vezetett az
utam. :)
Lee-vel is nagyon jól kijövök, bár őt kevesebbet látom, de azért a
képregényfilmekért való rajongásunk és az állandó viccelődésünk összeköt
minket. Mivel tudja, hogy nemigen szoktam itthon tölteni a péntek
estéimet, mindig megkérdezi szombatonként, merre voltam, mikor értem
haza. Szerintem emlékeztetem az ő fiatal éveire. Nem mintha most öreg
lenne, csak már családja van, nyilván nem lenne túl hiteles példakép, ha
hétvégente féktelenül bulizna, de pár hónapja előkerült róla egy-két
kép Facebookon, amiken láthatóan nagyon jól érezte magát. :P
Sam és Lee is mindig nagyon segítőkész, rendkívül támogatóak, bármikor
fordulhatok hozzájuk bizalommal. Most sem hagyják, hogy egyedül
kódorogjak a hazafelé vezető utamon, készséggel felajánlották, hogy
kivisznek a repülőtérre, ugyanis egy hét múlva indulok haza, amit el sem
tudom mondani, mennyire várok! :)
Fél év után két sűrű hét otthon. Pihenni biztos nem tudok majd, mivel
elég feszített lesz a tempó az idő szűke miatt. De már nagyon hiányoznak
az otthoni barátaim, szeretném megölelni őket, és személyesen is
megköszönni nekik, hogy a nehéz időkben is velem voltak. Szeretném már
látni a macskámat, Pipacsot, aki állítólag bújósabb lett, mióta eljöttem
otthonról. Tipikus...:D És persze legnagyobb lelki támaszomat, a
legjobb barátomat, a szerelmemet, Toncsit is szeretném magamhoz
szorítani.
Most rohanok, mert az utazás előtt még be kell szereznem néhány dolgot! :)
xx
