A kaland vége (End of the journey)

Sziasztok!

Fájó szívvel tudatom, hogy holnap, azaz január 25-én hazaköltözöm kicsiny hazánkba. Elég nehezen írok most erről, hiszen a búcsúzás sosem könnyű, de a nagyi ezzel nyugtatott: "Egy ajtó bezárul, egy másik viszont kinyílik." Ugyanolyan nagy reményekkel térek most haza, mint amekkorával közel egy évvel ezelőtt idejöttem. Nagyon szeretem Londont, valahányszor belegondolok, már nem jövök vissza többet (legalábbis élni egyelőre nem), mindig összeszorul a szívem.

Hogy mit adott London? Szerető, támogató családot, kis testvéreket, és nagyobbakat. Aggódó apukát és anyukát, bájos nagymamát. A kiutazásom utáni első 3 hét nem volt fenékig tejfel, de az azt követő időszak megmutatta, miért is érdemes kipróbálni magunkat aupairként. Amikor az ügynökség először mutatta meg a Bladon-család profilját, még eléggé szkeptikus voltam. Amint elmentem hozzájuk személyesen megismerkedni velük, csak annyit írtam vissza az ügynökségnek: "Köszönöm, hogy megmutattátok nekem ezt a családot, nagyon szeretnék a részese lenni az életüknek." Szerencsére a szimpátia kölcsönös volt, hosszas keresgélés után ők is engem találtak a legalkalmasabbnak. És valóban a család része lettem. Sosem éreztem magam cselédnek, vagy olyan lánynak, aki azért van ott, hogy kiszolgálja őket. Sam az anyukám, a főnököm, a barátom, a nővérem volt egy személyben. Lee az apukám, a bátyám, akit mindig is akartam, de sosem volt. Alfie, Mia és Evie, a három legelbűvölőbb, legkedvesebb teremtés, akikkel valaha találkoztam. Rosina, aki a rég elvesztett nagymamáim emlékét be tudta foltozni. Köszönöm, hogy a családom vagytok, sosem foglak elfelejteni Titeket! :)

London megtanított arra is, hogy lelkileg erősebb legyek, hogy a magam ura lehessek. Egyedül intézni hivatalos ügyeket, telefonhívásokat. Ugyanakkor megerősített abban is, hogy az én helyem valóban a gyerekek mellett van, és erről a sok extra babysit is tanúskodik. Kaptam igaz barátokat, és kevésbé hozzám illőket, de megtanultam, hogy nem kell mindenkivel jóban lenni, főleg, ha egyik fél sem érzi, hogy a másik mellett a helye. Köszönöm az Ascotban élő barátaimnak, hogy számos hétvégét tölthettem el náluk, a sok őszinte beszélgetést, s hogy nem kellett elfelejtenem a hazai ízeket.

Két évvel ezelőtt hoztam egy döntést, hogy a diploma után szeretnék kijönni Londonba. Közel egy évvel ezelőtt ezt meg is valósítottam. Régi álmom volt, ami beteljesült, egyáltalán nem bánom. Ha tehetném, mindent ugyanígy tennék. Köszönöm London! <3

Mióta visszajöttem...(Since I came back)

Kedveseim!

Mint ahogy sokan értesültetek (akár képekből is), augusztusban otthon töltöttem két csodálatos hetet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott Magyarország, de talán nem is a hazám, inkább Toncsi hiányzott igazán. Az otthon töltött időt egyáltalán nem éreztem nyaralásnak, olyan volt az egész, mintha ott folytattam volna az életemet, ahol februárban abbahagytam (legalábbis, ami ugye a magyar életemet illeti :)). Nehéz volt 2 hét után újra elválni egymástól, de immáron új feladatra (pénzgyűjtésre! :D) kell fókuszálnunk, hiszen jövő nyáron hivatalos formában is összekötjük életünket. :):):)

Visszatérésem napján nagyon keveset aludtam, a repülőn pedig semmit sem tudtam pótolni, így konkrétan az egész napon hasznavehetetlen voltam, de szerintem erre a család számított is, mert azonnal ágyba küldtek, s koraestig ki sem dugtam az orrom a szobámból. Péntek volt, este pedig sabbath. Minden pénteken kapok én is a csirkéből, de amíg ők a nappaliban eszik meg, én a saját szobámban. Most viszont másképp történt. Betessékeltek a nappaliba, hogy KÖZÖSEN együk meg a vacsorát. Nem is tudtam hova tenni az egészet, olyan jólesett. Kérdezgettek az eljegyzésről, az esküvő terveiről stb. Természetesen kaptam "Gratulálunk, eljegyeztek"-kártyát (elmaradhatatlan), és egy üveg bort is. Sok szeretettel meghívtam őket is az esküvőnkre, amit nagy örömmel elfogadtak. Az apuka MÁR a hotelszoba foglalásán gondolkozik. (Imádom, hogy ők is ilyen tervezősek!). Nagyon izgatottak, először jönnek majd Magyarországra, de határozottan elmondták, nem városnézésre jönnek majd, hanem miattam. :)

Már egy hónapja, hogy visszajöttem, és azt hittem, fog valami változni. Mármint úgy gondoltam, rossz irányba. Nem tudom miért voltak ezek a negatív gondolataim, de attól féltem, ez a két hét elég lesz ahhoz, hogy kicsit eltávolodjunk egymástól. Ehhez képest ennek az ellenkezője történt. Evie szülinapi bulijára is meghívást kaptam (ami éppen ma volt, de csak a végére értem haza, viszont vettem neki ajándékot, aminek Sam nagyon örült - végre egy hétfokú fa-xilofon, amin mindenféle gyerekdalokat lehet majd játszani, nem úgy, mint az eddigi hiányos ötfokú xilofonon. :D). Sammel sokkal többet beszélgetek hétközben, Lee pedig sokkal közvetlenebb lett (nem szokása ölelkezni és puszit adni, de a reptéren nagyon megörült nekem :)), azzal fogadott, hogy felemelik a fizumat, hogy ezzel is segítsenek nekünk. Sam valamelyik hétvégén pedig aggódását fejezte ki, amiért a város másik végébe mentem bulizni, s nem tudta, épségben érek-e majd haza, ezért arra kért, minden ilyen alkalommal küldjek neki SMS-t, hogy indulok haza, még ha ez hajnali 3-kor is van. :)

Jövő héten lesz a zsidó új év, amit egy közös vacsorával fognak megünnepelni, amire szintén meghívást kaptam. Nagyon jó érzés olyan helyre visszajönni, ahol várnak, szeretnek. Imádom a Bladon-családot! <3

Érzéseim (My feelings)

Kedves Olvasóim!

Kicsit elmaradtam az írással, élem az életem, gyűjtöm a mesélnivalóm.

Ebben a fejezetben arról írok, milyen érzések keringenek bennem a családról, a közelgő hazautazásomról.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy nekem van a legszuperebb hostcsaládom a földkerekségen. Sam az anyukám, a barátnőm és a főnököm is egyben, bármit el tudok mondani neki anélkül, hogy bármiféle rossz érzésem lenne előtte vagy utána. Az utóbbi pár hétben számos mélyebb beszélgetésünk volt, amiből végre megismertem az ő érzéseit, véleményét arról, mit szól hozzám, a gyerekekhez való hozzáállásomhoz. Talán azért jövünk ki ilyen jól, mert az itteni au-pairek között én vagyok az egyik legidősebb, érett attitűddel rendelkezem, vagy az köt össze minket, hogy ő is tanár, és én is. De egy biztos: hasonlóan gondolkodunk. Szeretem, hogy mindig tudja, mi történik. Szeretem, hogy a hét elején már megmondja, mikor kell szittelnem azon a héten, hogy tudjak előre tervezni. Szeretem, hogy egy héttel korábban vázolja a következő hét eseményeit. Sokakat őrületbe kergetek a tervezgetéseimmel, de jó olyan családban lenni, ahol mindig tudom, mi történik, nincs rohanás, váratlan meglepetések, ahol hasonló az életről, nevelésről való felfogás. Sam az egyik legerősebb, legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy a kezdeti szerencsétlenségem után hozzá vezetett az utam. :) 

Lee-vel is nagyon jól kijövök, bár őt kevesebbet látom, de azért a képregényfilmekért való rajongásunk és az állandó viccelődésünk összeköt minket. Mivel tudja, hogy nemigen szoktam itthon tölteni a péntek estéimet, mindig megkérdezi szombatonként, merre voltam, mikor értem haza. Szerintem emlékeztetem az ő fiatal éveire. Nem mintha most öreg lenne, csak már családja van, nyilván nem lenne túl hiteles példakép, ha hétvégente féktelenül bulizna, de pár hónapja előkerült róla egy-két kép Facebookon, amiken láthatóan nagyon jól érezte magát. :P

Sam és Lee is mindig nagyon segítőkész, rendkívül támogatóak, bármikor fordulhatok hozzájuk bizalommal. Most sem hagyják, hogy egyedül kódorogjak a hazafelé vezető utamon, készséggel felajánlották, hogy kivisznek a repülőtérre, ugyanis egy hét múlva indulok haza, amit el sem tudom mondani, mennyire várok! :)

Fél év után két sűrű hét otthon. Pihenni biztos nem tudok majd, mivel elég feszített lesz a tempó az idő szűke miatt. De már nagyon hiányoznak az otthoni barátaim, szeretném megölelni őket, és személyesen is megköszönni nekik, hogy a nehéz időkben is velem voltak. Szeretném már látni a macskámat, Pipacsot, aki állítólag bújósabb lett, mióta eljöttem otthonról. Tipikus...:D És persze legnagyobb lelki támaszomat, a legjobb barátomat, a szerelmemet, Toncsit is szeretném magamhoz szorítani.

Most rohanok, mert az utazás előtt még be kell szereznem néhány dolgot! :)

xx

Személyiségfejlődés

Drága Olvasóim!

Eljött az ideje egy újabb bejegyzésnek. Sokat gondolkoztam a témán, aztán rájöttem, van egy dolog, ami mostanában jó érzéssel tölt el: az, hogy képes vagyok elérni a céljaimat mások segítsége nélkül, és anélkül, hogy ez első nehézségnél feladnám. Két dolgot emelnék ki, amiért igenis büszke vagyok magamra: az egyik, hogy megtanultam Evie-t etetni, a másik, hogy hivatalos ügyeket intézek.

1. Evie etetése

Ahogyan már említettem, Evie a beteg kislány, akire Sam egész nap vigyáz. Akinek van gyermeke, az tudja (és akinek nincs, az is), hogy egy egészséges baba etetés során kinyitja a száját, ha látja a kanalat közeledni. Nálunk abban adódik nehézség, hogy Evie nem lát (de azt már biztosan tudják, hogy hall!), és nem nyitja a száját. Amikor először mutatta Sam a technikát, nem is tudtam, mikor nyel a kislány, de mára már ezt is látom, és ha éppen nincs résnyire Evie szája, akkor bizony bele kell préselni a kaját. Az ebéd/vacsi néhány kanálnyi pépes húsos valamiből és szintén pépes, de gyümölcsös desszertből áll.

Az első önálló etetésem nem volt túl sikeres, több mint félóra alatt nem jutottunk el a desszertig. További nehézséget okozott, és máig okoz, hogy a kislány délután fél5-kor már nagyon álmos, ezért rendszerint elalszik etetés közben/alatt. Folyamatosan beszélek hozzá, idegesítem csikizéssel, rázással, hogy fenntartsam a figyelmét, de ezen még dolgoznom kell, illetve úgy érzem, gyorsabbnak kell lennem, hogy még csak ideje se legyen elaludni. :) Körülbelül két héttel ezelőtt volt egy újabb próbálkozásom, de immáron ugyanannyi idő alatt eljutottunk a desszertig. Hatalmas boldogság volt ez nekem, igazi kihívásnak éreztem, de az első sikertelennek vallott próbálkozás egyáltalán nem vette el a kedvem, inkább arra gondoltam, mit fogok másképp csinálni legközelebb, hogy gyorsabb legyen az etetés. Úgy érzem, Evie csapatjátékos lett, képes figyelni rám, és időnként látok és érzek olyan pillanatokat, amikor kinyitja a száját.

2. Ügyintézés

Aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem szeretek hivatalos ügyeket intézni, főleg nem egyedül. Magyarországon sem, nemhogy még más országban, más nyelven. De a szükség törvényt bont, és ezt bizony egyedül kell végigcsinálnom. Na jó, azért van némi támogatásom, de ő csak a lépéseket mondja el, a részleteket nekem kell elintéznem. Mióta itt vagyok, szinte rettegek az angol telefonhívásoktól. Inkább SMS-ben írok és íratok, mert abban jobb vagyok. Időpontkérésnél azonban nem lehet SMS-ezni, őket bizony fel kell hívni. A házban nincs jó térerő, akadozik a vonal, a vonal másik végén mintha rádióból beszélne az illető, hatszázszor vissza kellett kérdeznem, DE MEGCSINÁLTAM. Talán másnak ez semmiség, nekem szembe kellett néznem az egyik legnagyobb itteni félelmemmel, nem volt mese, telefonálnom kellett és időpontot kérni. Azóta voltam a kapott időpontomon is, a személyes elbeszélgetés is zökkenőmentes volt.

Egyik barátnőm mondja azt, hogy az élet mindig elénk tárja azokat a problémákat, félelmeket, amiket meg kell oldanunk. Megkapjuk kicsiben, de ha nem vesszük észre, elénk tolja nagyban is. Igaza van. :)

Itt volt Toncsi (Tony was here)

Kedves Olvasóim!

Először is: végre megkaptam az új laptopomat, ami magyar billentyűzetű, úgyhogy mostantól ékezettel fogok írni (hál' istennek!). Nem volt egyszerű az idejutása, de a kiváló csapatmunkának, jótevő angyalaimnak köszönhetően a kezemben tarthatom a gépet. Köszönet érte még egyszer Osziczki Tamásnak, Juhász Jácintnak, és persze Toncsinak, aki hozta a laptopot. :)

Toncsi kedden délután érkezett Lutonba. Kimentem elé a reptérre, bár az is elég körülményes módon történt, ugyanis megint nem voltam elég körültekintő, és nem néztem utána, hogy Luton már nem London területén van, ezért az utazásra szolgáló Oyster kártyámat nem tudtam használni. A touch-in még megvolt, de Lutonban nagyot néztem, hogy nem tudtam touch-out-olni (azoknak, akik még nem jártak Londonban: ez egy olyan kártya, amivel kicsit olcsóbban lehet utazni, mintha megvennéd a járművön a jegyet. A szabály, hogy csak akkor vonja le a megfelelő árat, ha megvan a touch-in és a touch-out is. Ellenkező esetben a napi maximális (kb. 9 font) díjjal terhelik a kártyát.) Szóval touch-out nem volt, de csak sikerült kijutni a reptérre, ahol aztán felvettem Toncsit. Úgy terveztem, hogy aznap már beleviszem London sűrűjébe, ezért elmentünk a King's Crossra, majd kipróbáltam, tudok-e touch-out-olni, nehogy sok pénzembe kerüljön mindez. És tudtam, szerencsére! :) A vonatról leszállva természetesen megálltunk a 9 és 3/4 vágány trolley-ánál, fotózkodott is vele, hiszen hétköznap volt, nem volt nagy sor.

Az utunk ezután az Oxford Streetre, London legforgalmasabb utcájára vezetett. Rövid shopping után elmentünk a szálláshelyre. Ezúton köszönjük a lehetőséget Lovas Áginak. :) Némi kaja vásárlás, vacsi és már el is ment az első nap.

Szerdán és csütörtökön dolgoztam, ezért Toncsi itt töltötte velem az idejét. Mia az első napon még elég félénk volt, estefelé azonban már megnyílt. Alfie igazi férfihoz illően kezelte Toncsit, egyből barátságos volt vele. A második napon már minden kérdésük csak Toncsiról szólt, még Sam is megjegyezte, milyen gyorsan megkedvelték őt.

Csütörtökön este aztán végre elhagytuk a házat, együtt tudtunk aludni, kipihenni magunkat a pénteki nagy napra. Egyrészt: pénteken ünnepelte Toncsi a szülinapját. Másrészt: az egyik legnagyobb álmom teljesült, eljutottunk a Harry Potter stúdióba. Fenomenális volt, minden HP-fannak ajánlom, hogy látogasson el oda, garantáltan nem fog csalódni. Döbbenetes, mennyi ember minőségi munkájának köszönhető az, amit a mozivásznon láttunk viszont. Kipróbáltuk a vajsört, készíttettünk képet a 2. részből ismert autóból, ültünk seprűn. (Képek hamarosan a facebookon.)

A túra után elmentünk Ascotba, a Virginia Water közelébe a barátainkhoz. Ascot csodálatos hely, kirándulásra tökéletes. Közel van Windsor, a kastély, a park. Időszűke miatt nem tudtuk körbejárni, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan pótoljuk ezt a hiányosságot. Dettinél és Jácintnál nem maradtunk otthoni ízek nélkül szerencsére, azt hiszem, mindketten fényesre nyaltuk a tányérunkat. Másnap aztán megkóstoltuk az igazi angol reggelit (tojás, bacon, kolbász), majd visszamentünk a városba, egy utolsó vásárlásra.

Vasárnap aztán csak annyira volt időnk, hogy egy kicsit beszélgessünk még a visszaút előtt, ezért Golders Green egyik közeli kávézójába ültünk be egy-egy teára. Toncsinak ízlik az angol tea tejjel!!! :)

Hihetetlen, milyen gyorsan elrepült ez a pár nap. Sok idő ment el az utazással, sűrű volt a program, kevés idő maradt a városnézésre, de ahogy egykori gimis matektanárom szokta volt mondani: "Ami késik, az lassan ideér." xxx

Zsido husvet, munkaszuneti nap (Passover, bank holiday)

Kedves Olvasoim!

Ezentul ritkabban fogok irni, mostantol inkabb olyan temakrol, amik befolyassal vannak az eletemre. Az egyik ilyen egy masik vallas megismerese.

London eszaki reszein sok a zsido csalad. Itthon az o szokasaik szerint kell etkezni, de kint mar nem kell kovetnem a szabalyokat, ha nem akarom. Etkezeseik fo ismervei: kulon taroljak a husos es a tejes etkeszletet, es nem kerulhet egy tanyerra a hus a tejtermekkel, a hal viszont nem szamit husnak, igy azt barmivel lehet enni. Az elejen eleg szokatlan volt a bolognait reszelt sajt nelkul enni, de mara megszoktam, raadasul a kosher etkezes jot tesz a gyomornak is.

Az egyik legnagyobb esemenyukon, a zsido husveton is asszisztaltam, magan a zsido vacsoran (seder) nem voltam jelen, mivel nem ez a vallasom, de a szobambol is lehetett hallani, mi tortenik a lakoman. A csalad az asztalnal egy tortenetet meselt el (szerintem a zsidok kivonulasat Egyiptombol, de nem mondom biztosra, mert heberul folyt), kozbeekelve enekekkel. Bar nem ultem egy asztalhoz a tobbiekkel, a vacsibol en is kaptam, amit halasak koszonok hostanyukamnak, Samnek.

A heten kezdodott a zsido husvet, a passover, heberul pesach, ami nyolc napig tart. Ebben a nyolc napban nem lehet semmilyen kelt tesztat (kenyer, bagel, pizza stb.) enni, helyette van a matza, ami csak lisztbol es vizbol keszul, keszen lehet kapni, hasonlit az abonettre es a tobbi raklapra. :D Igy emlekeznek arra az idoszakra, amikor a zsidoknak el kellett sietniuk Egyiptombol, es nem volt idejuk megvarni, amig a kenyer megkel. Nem lehet semmilyen huvelyes novenyt enni, ebben a nyolc napban ez is tiltolistan van. Helyette krumplit eszunk mindenfele formaban (a krumplipure is kizarolag kosher, tejtermek-mentes vajjal keszul), csirket, halat. Minden kosher, van erre kitalalt bolt is, csak a hetre vasarolt termekeket lehet enni.

Szerencsere a csaladom nem ortodox zsido, es nem tartjak szigoruan a vallasukat, ugyanis vannak olyan csaladok, ahol ebben az idoszakban nem csinalnak szinte semmit. A nyolc napban mas etkeszletet hasznalunk, amit csak kezzel lehet elmosni. Ha barmilyen hus kerul a tanyerra, mindent, ami nem husos, szinten husos tanyerra kell tenni. Kicsit szokatlan, de nem lehetetlen hozzaszokni. Eppen mire sikerulne megtanulnom mindent, veget is er. :)

A masik momentum a munkaszuneti nap, a bank holiday. Nem is gondoltam volna, hogy ez nekunk is szunnap lesz, kezdve most pentektol egeszen husvet hetfoig. Iden kimarad a locsolkodas, helyette lesz Easter Bunny, kicsit sajnalom, mindig szerettem a husvetot, sok fiu gondoskodott arrol, hogy sokaig ne hervadjak el. :) Fura erre a munkara tenyleg munkakent tekinteni, hiszen voltakeppen csak olyasmit csinalok, amit egy anya, vagy egy nagylany, aki segit az edesanyjanak.

Visszajelzes (Feedback)

Sziasztok!

Kezdtem attol felni, hogy mar nem fogok tudni mirol meselni, de a Bladon-csalad mindig tartogat valamit szamomra. :)

Hihetetlen, hogy mar harom hete vagyok itt. Fel sem tunik, mennyire repul az ido. A minap epp Sammel beszelgettem errol, mondtam is neki, hogy egyaltalan nem vettem eszre, mire azt felelte: "Ez jo, mert azt jelenti, boldog vagy!". Es igen, meg mindig boldog. Felelmetes, hogy az elmult harom het alatt egyszer sem volt rossz kedvem, mely pontom stb. Mindig ugyanaz a szint, amit idonkent csak uberelnek...:)

A hetfo reggelem azzal indult, hogy Mia megolelt. Azt hiszem, ennel tobbet nem is kell mondanom. A het kozepen Sam mindig megkerdezi, mit tervezek a hetre. Igazsag szerint jol esik, hogy erdeklodik; jelenthetne persze azt is, hogy minden lepesemrol tudni akar, de meg ennek ellenere is szivesen meselnem el neki, mik a terveim. :) Az apro reggeli mosolyok, a "hogy aludtal?" es a "minden rendben?"-kerdesek azok az icipici momentumok, amik minden nap boldogsaggal toltenek el. Penteken pedig Sam allt elo azzal, hogy majd augusztusban mennek nyaralni, ezert vagy itthon maradok es elhivom a baratom, vagy hazamegyek es alljak a repjegyem. Utobbit valasztottam, mivel tervben is volt. Ket het fizetett szabadsagot kaptam, termeszetesen a visszautat is alltak, ugyhogy szamitanak majd ram a kesobbiekben is. :P

Szinten penteken Samnek kellett volna elvinnie a gyerekeket a suliba, de kidurrant az auto kereke, ezert SOS-ben megkert, gyalogoljak mar el en veluk. Majdnem 8:30 volt, es 8:40 korul mar sorakozo szokott lenni. Az iskola a haztol kb. 15-20 perc seta. Hat, aznap nem walking volt, hanem jogging, de mindosszesen 2 percet kestunk, ugyhogy remek idot futottunk, majdnem szo szerint. :) Mivel nem igy volt eltervezve az aznapom, mire hazaertem, mar ki volt teregetve, es be volt teve egy ujabb adag mosas a gepbe. Sam ezzel segitett nekem, amiert en segitettem neki. Melyik hostmom csinalna meg ezt? Imadom ot. :) Estere vallaltam egy kis plusz babysittelest Lee tesojanal. Hoztak-vittek, ehettem-ihattam, amit akartam, hasznalhattam a gepuket, elveztem a csendet, filmet neztem, jol kerestem. :D Mivel aznapra csak babysitteles volt az esti program, ugy gondoltam, a munka elott kivetelesen csatlakoznek a csaladhoz a nagy vacsira, ha nem banjak. Nem bantak, de a Nagyi kicsit elszamolta magat, es pont azelott lett kesz a kaja, mielott Hannah (Lee tesoja) megerkezett volna. Az adagom az etelhordoban elkeszitve, taskaba bepakolasra keszen allt, mire egyet fordulhattam volna. :) Ezek azok a pillanatok, amikert szeretek itt lenni. Adok, es szerencsere kapok is, nemcsak a gyerekektol, de meg a szuloktol is. :) <3