Eljött az ideje egy újabb bejegyzésnek. Sokat gondolkoztam a témán, aztán rájöttem, van egy dolog, ami mostanában jó érzéssel tölt el: az, hogy képes vagyok elérni a céljaimat mások segítsége nélkül, és anélkül, hogy ez első nehézségnél feladnám. Két dolgot emelnék ki, amiért igenis büszke vagyok magamra: az egyik, hogy megtanultam Evie-t etetni, a másik, hogy hivatalos ügyeket intézek.
1. Evie etetése
Ahogyan már említettem, Evie a beteg kislány, akire Sam egész nap vigyáz. Akinek van gyermeke, az tudja (és akinek nincs, az is), hogy egy egészséges baba etetés során kinyitja a száját, ha látja a kanalat közeledni. Nálunk abban adódik nehézség, hogy Evie nem lát (de azt már biztosan tudják, hogy hall!), és nem nyitja a száját. Amikor először mutatta Sam a technikát, nem is tudtam, mikor nyel a kislány, de mára már ezt is látom, és ha éppen nincs résnyire Evie szája, akkor bizony bele kell préselni a kaját. Az ebéd/vacsi néhány kanálnyi pépes húsos valamiből és szintén pépes, de gyümölcsös desszertből áll.
Az első önálló etetésem nem volt túl sikeres, több mint félóra alatt nem jutottunk el a desszertig. További nehézséget okozott, és máig okoz, hogy a kislány délután fél5-kor már nagyon álmos, ezért rendszerint elalszik etetés közben/alatt. Folyamatosan beszélek hozzá, idegesítem csikizéssel, rázással, hogy fenntartsam a figyelmét, de ezen még dolgoznom kell, illetve úgy érzem, gyorsabbnak kell lennem, hogy még csak ideje se legyen elaludni. :) Körülbelül két héttel ezelőtt volt egy újabb próbálkozásom, de immáron ugyanannyi idő alatt eljutottunk a desszertig. Hatalmas boldogság volt ez nekem, igazi kihívásnak éreztem, de az első sikertelennek vallott próbálkozás egyáltalán nem vette el a kedvem, inkább arra gondoltam, mit fogok másképp csinálni legközelebb, hogy gyorsabb legyen az etetés. Úgy érzem, Evie csapatjátékos lett, képes figyelni rám, és időnként látok és érzek olyan pillanatokat, amikor kinyitja a száját.
2. Ügyintézés
Aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem szeretek hivatalos ügyeket intézni, főleg nem egyedül. Magyarországon sem, nemhogy még más országban, más nyelven. De a szükség törvényt bont, és ezt bizony egyedül kell végigcsinálnom. Na jó, azért van némi támogatásom, de ő csak a lépéseket mondja el, a részleteket nekem kell elintéznem. Mióta itt vagyok, szinte rettegek az angol telefonhívásoktól. Inkább SMS-ben írok és íratok, mert abban jobb vagyok. Időpontkérésnél azonban nem lehet SMS-ezni, őket bizony fel kell hívni. A házban nincs jó térerő, akadozik a vonal, a vonal másik végén mintha rádióból beszélne az illető, hatszázszor vissza kellett kérdeznem, DE MEGCSINÁLTAM. Talán másnak ez semmiség, nekem szembe kellett néznem az egyik legnagyobb itteni félelmemmel, nem volt mese, telefonálnom kellett és időpontot kérni. Azóta voltam a kapott időpontomon is, a személyes elbeszélgetés is zökkenőmentes volt.
Egyik barátnőm mondja azt, hogy az élet mindig elénk tárja azokat a problémákat, félelmeket, amiket meg kell oldanunk. Megkapjuk kicsiben, de ha nem vesszük észre, elénk tolja nagyban is. Igaza van. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése